Tegnap ismerkedtem meg a makói menhely egyik üzemeltetőjével. Nagyon aranyos, kedves hölgy, amikor szóba kerülnek a kutyák, szomorúan mondja, valószínűleg a menhely megszűnik, nincs pénz a fenntartására. Csak arra várnak, hogy a jelenleg gondozásukban lévő kutyák elmenjenek, aztán nincs többé.

   Kissé megrendültem, ezért felajánlottam, hogy az összes kutyáról fotót készítek, hirdetem őket interneten, honlapot készítek.

   A hölgy mosolyogva, hálásan néz rám, mintha nem hinne a fülének, többször egymás után is megvitatjuk a dolgot…

   Másnap találkozunk, ő és a férje visznek ki a menhelyre, útközben megállunk, felvesszük az egyik étteremből kapott maradékot, ami sajnos nem sok, tekintettel arra, hogy a dolgozók, és több más személy is onnan hordja kedvencének az élelmet. Miközben a hölgy bemegy az étterembe, a férjével beszélgetek. Kérdezem, nem lehetne-e így minden éttermet megkeresni a városban, esetleg üzleteket, ahol kiadnák a lejárt szavatosságú termékeket, vagy iskolákat, kollégiumokat a maradékért. A bácsi sóhajt, és beszél. Sajnos a legtöbb ember ezekről a helyekről hordja az ennivalót a kutyáinak, is sokszor nincs is mit, ha még is lenne, azokat összekeverik olyanokkal, ami erjed, így az egész étel romlottan kerül ide, és sajnos ettől régebben sok kutya megbetegedett, így nem jó ötlet. Hiába kérték, válogassák szét, sajnos nem lehet. Az drogériákból kapnak lejárt szavatosságú dolgokat, de ez szintén kevés, és a legtöbbje bébi étel, műzli, ami nem a kutyák kedvence.

   A bácsi tovább mesél, hogy milyen nehéz fenntartani ezt a helyzetet, sokszor akarta már abbahagyatni a feleségével, de nem megy az olyan könnyen, több tíz állatot a maguk útjára engedni. Több százezer forint zsebből, az alapvető orvosi ellátásra, néhány oltásra, az ivartalanítás szóba sem jöhet, csak ha vemhes kutya kerül be, nincs rá keret. A legfontosabb az élelem, abból sem a legjobb, a lényeg, hogy olcsó legyen és sok, hogy telítse az éhes hasakat.

   A hölgy megjön, egyre csüggedtebb vagyok. De ő mosolyog, mondja, ma jó kaja lesz, milánói makaróni és tarhonya volt a fő menü.

   A menhely a város szélén van, néhány egészen szép gabona tábla mellett. A rozzant drótkapu előtt egy gyönyörű kutyus ül, nyakában nyakörv, biléta, nehogy a sintér befogja (tudni illik, a menhelytől 500 méterre van a sintértelep). Ő Jackson, a beagle-erdélyi kopó mix eb, kis energia bomba, erdélyi kopó miniben, beagle pofával meg fülekkel. Nem marad a kapu mögött, hiába az ivartalanítás, meg a kennelbe zárás.

   Kiszállunk az autóból, egyből megszaglász, lepacsizik velem, meg sem várja, hogy nyissuk a kaput, már át is mászott a két méteres hálón, be a menhelyre.

Jackson ül a kapu előtt, és érdeklődik az új jövevény iránt (Jackson még örökbefogadható!)

   Szép Mercedes áll meg a menhely előtt, fess férfi száll ki belőle, kutyát hozott. Ő volt Maci, a 4 hónapos golden-samoyed mix kölyök, akinek egyetlen bűne, hogy megszentségtelenített egy rózsabokrot. Na meg a gyerek úgy is kapott már egy új kutyát, egy west highland white terriert, az divatosabb.

           

Maci még az előző "gazdi" csomagtartójában         Maci a "sitten"   (Maci már gazdira talált!)

   A hölgy mosolyogva simogatja Macit, beszél hozzá, miközben gazdái elhúznak. Utána mondja, a pasas rendesen megzsarolta, ha ide nem hozhatja, elaltattatja.

   A bácsi pedig elkezdi mondani, ha ki lenne ide írva, hogy menhely, minden nap találnánk itt új kutyát. Volt már olyan, hogy dobozban kölyköket hajigáltak be, vagy csak idekötötték a kerítéshez.

   Bemegyünk a menhelyre, hogy Macit „sittre tegyük”. Sok a rágcsáló, irtani nem lehet. A fű térdig érő, a tanyán düledező ház, hátul, a kotárkából vannak kialakítva a „kennelek”. Kis tákolmányok, innen-onnan összeszedett dolgokból.

   A kutyák örülnek, szalad elém fajtatiszta border collie, golden, meg ilyen olyan keverék. Mind puszizik, kedveskedik, hízeleg.

   A bácsika kint marad, a hölgy elkezdi a lyukas lábasokat tisztítani. Minden kutya 2 lábas vizet, és 1 lábas ennivalót kap, az utóbbiból, amennyi jut. A nem kennel tisztákat ki kell takarítani, a kennel tiszták, ahogy nyílik a az ajtó, sprintelnek a szélrózsa minden irányába a dolgukat elvégezni.

   Miközben fényképezem az állatseregletet, a hölgy elmeséli az összes kutya történetét. Szidja a szaporítókat, a makói helyzetet, az állattartási kultúrát, ami tulajdonképpen nincs is. Beszél a sintér telepről, hogy onnan is ment ki néha kutyákat, de nem mindig van rá lehetőség, amennyi pénze van az egyesületnek, csak annyit. És az éves átlagról, a 700 (nem tévedés, valóban ennyi) kutyáról, amennyi elpusztul ott évente. A város nem képes eltartani azt a mennyiséget, amit kitermel.

   Újra szóba kerül a menhely megszűnése, most kedvezőbb választ kapok. Talán van még jövő, hátha tudok segíteni az internettel, meg a honlappal. A hölgy elmosolyodik, és mondja, úgy sem tudná szerencsétleneket itthagyni.

    A látogatásom után kissé pesszimistán fogtam fel a dolgokat. 2 napig nem voltam hajlandó az internethez nyúlni.De aztán meghozta az eredményét: Maci, ahogy feltettem hírdetésben, szinte rögtön gazdihoz került, kutyaluxus körülmények közé!

MiracleSpaniels